2015. december 31., csütörtök

Hogmanay: a skót Szilveszter


A skótok Hogmanay-nek nevezik az óév utolsó napját, vagy kimondottan csak annak az éjszakáját. Régen a szó jelölhette még azon süteményeket is, melyeket az ilyenkor gazdag házakhoz bekopogó szegény gyerekeknek adtak. A kifejezés eredete nem ismert biztosan, habár úgy tűnik, hogy a francia nyelvből származik.

Az utóbbi évszázadokban, Hogmanay ünnepe (a szokásos újévre való készülődésen túl) a már említett gyerekek általi házról-házra járást foglalta magába. Ám létezik pár régebbi forrás, mely azt állítja, hogy eredetileg férfiak jártak körbe a falvakban, akik közül egyre még állatbőrt is terítettek. Egy leírás szerint minden házat háromszor megkerültek, az óramutató járásával megegyező irányban, miközben a falakat bottal verték, majd az ajtóhoz érve hangos kiabálással bebocsátást kértek. Odabent aztán étellel és itallal kínálták meg őket. Egy másik forrás arról is beszél, hogy az egyikükre ráterített állatbőrből ovális darabokat vágtak le minden családnak, amit aztán az apa meggyújtott, és minden családtagnak bele kellett szagolnia a füstjébe. Ez aztán az elkövetkező év folyamán biztonságot adott a tündérek, boszorkányok és démonok ellen.


Forrás:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan

2015. december 30., szerda

A karácsony és a vörösbegy kapcsolatáról


Angol vidékeken, és tőlük átvéve több pogány karácsonyi, illetve yule-i illusztráción és képeslapon is feltűnnek a vörösbegyek. Ezen felül, a Magyalkirály ábrázolásokon szintúgy gyakran szerepelnek ezen kis madárkák. De miért is?

 

 A mai neopogányok nyilvánvalóan azt a viktoriánus korban elkezdett szokást folytatják, mely szerint a karácsonyi üdvözlőlapokon egy vörösbegy (is) szerepel. A romantikáját ennek a hagyománynak csak az homályosítja be, hogy eredetileg a vörösbegyek egy szóviccként kerültek a lapokra. Az 1800-as években ugyanis, amikor az első ilyen képek megjelentek, a madarakat a levél postázójaként ábrázolták, papírral a csőrükben. Ekkor még az angol postások egyenruhája piros volt, pont, mint a madarunk begye. Vagyis, a vörösbegy eredetileg csak egy, a postások kinézetére utaló szójáték volt, nem pedig ősi kelta hagyományok újjáéledése. Ezt még azzal is tovább fokozom, hogy az angliai falvakból több feljegyzés is származik, ami egy-egy ilyen madaras képeslap érkezését egynek mondta a halál eljövetelével - a vörösbegy ugyanis a folklórban a halállal volt összekapcsolva. Illetve a tavasz érkezésével, nem pedig a télközépi időszakkal.






Forrás:

New Scientist. 22. December 1960.

2015. december 29., kedd

Karácsonyi galóca


Németországban, valamint Közép- és Észak-Európában sokszor feltűnik a légyölő galóca karácsony, esetleg újév idején. Lehet kapni galócákat ábrázoló karácsonyfadíszeket, vele dekorált koszorúkat, képeslapokat. Talán már mi is találkoztunk egy-két ilyen tárggyal, és még rá is csodálkozhattunk, hogy jé, ez vajon mit keres itt?


Nos, ezen helyeken a légyölő galóca szerencsét hozónak és a boldogság szimbólumának számít, mint mondjuk nálunk a négylevelű lóhere, vagy a lópatkó. Sok képeslapon együtt is szerepel ez a pettyes gomba velük is (lásd pl. a fenti kép). Ezért is rakják rá a karácsonyfákra és újévi üdvözlőlapokra, hogy általa is beinvitálják a szerencsét az emberek életébe.


Manapság a karácsony és a galóca kapcsolatát sok helyen azzal magyarázzák, hogy Santa Claus (akit magyarra csak Mikulásnak, vagy Télapónak szoktak fordítani) a piros-fehér ruháját, illetve szárnyaló rénszarvasait is ettől a gombától (illetve ez általa okozott hallucinációktól) örökölte. Ugyanis a sámánok is a lakóházak füstnyílásán (kéményén) jártak rituális utazásaik során ki- és be, az ehhez szükséges transzállapotot pedig a galóca fogyasztásával érték el. Míg a rénszarvasok maguk is köztudottan kedvelik a galócákat élelemként, ami után a vadul ugrándozó állatokról szinte azt is gondolhatták az emberek, hogy repülnek.



Ám ezzel az elképzeléssel van egy kis probléma. Santa Claus ma ismert piros ruhás alakját Amerikában nyerte el, ahol és amikor már a galócától röpködő sámánok nem lehettek befolyással megjelenésére. Míg azon helyeken, ahol tényleg éltek valaha ilyen gombát fogyasztó sámánok, a karácsonyi jelképek közt nem szerepel egy piros ruhás nagypapa-szerű alak sem. Az biztos, hogy Santa Claus személyében régi pogány szellemek és istenek maradványai is megtalálhatóak, ám ennek nem sok köze van a légyölő galócához. Helyette sokkal inkább arról van szó, hogy a galócáról magáról maradt meg a hit, hogy mint mágikus tulajdonságokkal rendelkező gomba, képes az embereknek szerencsét hozni, melyből sosincs elég az év legsötétebb napjain és az újév kezdetén.


Források:
Greg Marley: Chanterelle Dreams, Amanita Nightmares: The Love, Lore, and Mystique of Mushrooms
Sheila Whiteley: Christmas, Ideology and Popular Culture

2015. december 28., hétfő

Aprószentek-napi vesszőzés


Európa több helyén is szokás volt aprószentek napján megvesszőzni az embereket. Az egyházi magyarázat szerint ekkor a gyerekeket botozták meg, hogy megemlékezzenek Heródes gonosztettére, mikor is félelmében elrendlete az összes kisbaba megölését a hatalma alá tartozó területeken. Ám ez már csak azért sem állja meg a helyét, mert van, ahol a gyerekek végezték a verést, és nem fordítva!

A téli "vesszőzős" időszak már Szent Márton napjával elindul, Krampusz virgácsaival folytatódik, majd a karácsonyt követő napokban már szinte mindenki mindenkit ver. A gyerekek a szüleiket, a keresztszüleiket, de még azt is, akivel az utcán összetalálkoznak. A fiúk a lányokat, a szolgák az uraikat. Maga az aktus gyakran történik zöld ággal (rozmaring, fenyő), nyírrel (melyről egyébként is azt tartották, hogy a vele való verés még a démonokat is kiűzi az emberből), de Magyarországról fűzről is van adatunk. A bántalmazáshoz sokszor kis móndókat is járult, pl:

"Friss zöld! Hosszú élet!
Adj nekem egy fényes tallért!"

"Egészséges légy, keléses ne légy,
Jövő évben még frissebb légy!"

Mint a fenti szövegekől is kitűnik, a vesszőzés által pozitív változásokat véltek előidézni az emberekben, mint például hosszú életet, egészséget, vagy csak egyszerűen a megtisztulást. Aztán persze a jó munkáért olykor fizetséget is elvártak: diót, almát, édességeket, esetleg aprópénzt adtak cserébe.

Azt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy egy ősi hagyomány élt tovább az aprószentek-napi vesszőzésben, mint hogy már az ókorból is ismerünk olyan ünnepeket, melyek egyik fontos mozzanata az emberek megkorbácsolása volt (pl. Lupercalia, ahol a megvert nők termékenységet nyertek), és az idők folyamán világszerte ismert volt egy-egy ilyen, vagy ehhez hasonló szertartás. Mindemellett, Európában az év más részein is előfordult vesszőzés, például húsvétkor is, amikor bizonyos német területeken a fiúk megverték a lányokat, amiért cserébe kis ajándékokat kaptak (máris barátságosabbnak tűnik a vödör hideg víz, nem?).


Források:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Lukács László: Székesfehérvár XVIII-XIX. századi etnikai viszonyai (Ethnographia. 109. évfolyam)

2015. december 27., vasárnap

A Szent János napi bor


Ezen a napon a német nyelvterületeken, illetve azon helyeken, ahol ezt tőlük más népek is átvették, szokás volt a katolikus papoknak, a mise után megáldani a szőlősgazdák által magukkal hozott pár liter bort. A hagyomány a katolikusok szerint oda vezethető vissza, hogy Szent János minden következmény nélkül megivott egy mérgezett pohár bort, miután azt előtte Isten áldásával illette. Ám ha a történelmi tényket nézzük, akkor az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a germánok italáldozási szokásait (mely jó sok alkahol elfogasztását is magában foglalta) próbálták meg csupán a bor megáldásával, és a hozzá rendelt legendával keresztényiesíteni.

Ám az egyház módszere nem működött tökéletesen, és az emberek a papi áldás után is mágikus erőket tulajdonítottak a bornak. Egyrészt, keresztény gondolkodást követve, az ördögöt és Sátánt távol tartónak, befolyását megelőzőnek gondolták. Másrészt viszont, gyógyítottak vele, itták, hogy ne essen az embereknek bántódása, ne csapjon beléjük a villám (lehet, hogy eredetileg a bort Thornak is szánhatták?) és jó legyen a termés. Még a boroshordókba is beöntötték, hogy ne érje kár a bennük őrzött drága nedűt.

Magyarország nyugati vidékein is átvették az emberek ezt a hagyományt. Nálunk szintúgy a bort beteg emberekkel, de még állatokkal is itatták gyógyítóként. A boroshordókba azért öntötték, hogy az ital ne romoljon meg, vagy imádsággal és kérleléssel kísérve azért, hogy jó termés legyen az eljövendő évben. De volt, ahol még a kútba is beöntötték, hogy abból is tűnjön el minden, mi betegséget hozhat.


Források:
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Schwartz Elemér: A szentjánosnapi borszentelés Nyugat-Magyarországon (Ethnographia. 40. évfolyam)

2015. december 26., szombat

Az ökörszem napja és vadászata


 Írországban, Angliában, Wales-ben, de még Franciaországban is élt valaha (sőt, kissé módosult formában még ma is megtalálható) a karácsony környéki ökörszem vadászat hagyománya. Az általános időpontja ennek Szent István napja volt (dec. 26.), akit a keresztény mitológia az ökörszemmel azonosít, vagy kapcsol össze, hiszen állítólag ezen madárka dala árulta el István üldözőinek, hogy melyik bokorban is bújt el előlük. Ám területi variációk az "ökörszem napot" volt, hogy karácsonyra előttre, karácsony napjára, vagy akár újévre is áttolták.

Maga a vadászat jobbára szó szerint ezt jelentette: hajnalban felkeltek az emberek, és leöltek egy ökörszemet. Több leírás is megemlékezik róla, hogy a bozótban hosszan üldözve kifárasztják a madárkát, hogy az már ne bírjon elrepülni, majd bottal, esetleg kővel agyonütik. De kardokat és még lőfegyvereket is használtak erre a célra. Persze voltak olyan helyek is, ahol az ökörszemeket csak elfogták, majd a nap végén szabadon engedték, ám nem ez volt az leterjedtebb változat.

A madár megszerzése után, azt valamilyen látványos módon kiterítve körbehordozták a falun. Sokszor valamilyen fa botra, vagy fűzfákból hajlított karikákra, élő állat esetén kis kalitkába helyezték az ökörszemet. Ezt aztán tovább díszítették örökzöldekkel (gyakran magyallal és borostyánnal), színes szalagokkal és különféle csillogó dekorációkkal. A falu férfiai, vagy fiatal fiúi vitték ezt körbe az utcákon, jellegzetes dalokat énekelve, esetleg még táncolva is. Írországban különleges ruhákat is magukra öltöttek: szalmával borították ruhájukat, műlovakat ültek meg, állatbőröket viseltek. Minden háztartásba betértek, ahol pénzt, vagy megvendégelést vártak el. Cserébe ökörszemtollakat osztottak, amit aztán az emberek talizmánként maguknál hordtak, vagy a házban tartották szerencséért, boszorkányságtól való védelemért, a tengerészek szerint pedig nyugodt vizeket hozott. A nap elmúltával a madarat, ha élt, elengedték, ha nem, az erdő, vagy a tengerpart szélén, esetleg a templomkertben eltemették.

Eredetét tekintve szinte biztos, hogy valamilyen kelta szokás maradványa, hiszen már csak az elterjedési területe is erről árulkodik (habár egyes tudósok még régebbre, egyenesen Stonehenge építőihez kötik). Az utóbbi évszázadok során több teóriát és legendát is kitaláltak a hagyomány eredetének és kezdeti jelentésének a magyarázatára, ám erről az igazság úgy látszik, az idők homályába veszett. Annyi biztos, hogy valamilyen áldozati rítusról volt szó, melyben az ökörszem talán valami totemisztikus ős lehetett, vagy a szakrális király megtestesítője.


Forrás:
Elizabeth Atwood Lawrence: Hunting the Wren: Transformation of Bird to Symbol

2015. december 25., péntek

Karácsony 12 napja: sorozat bevezető


Most egy új sorozatot indítok útjára, melyben mától, egészen január hatodikáig egy kis betekintést szeretnék nyújtani a téli napforduló, a karácsony és általában téli ünnepi időszak szokásaiba, babonáiba és néphitébe. Magát a sorozat elnevezését is az európai hagyományokból csentem el: a karácsony 12 napja, vagy éjszakája, máskor a karácsonyi tizenketted, már 567-ben hivatalosan is bekerült a keresztény ünnepek közé. Ez az időszak karácsony napjától (dec. 25.) vízkeresztig (jan. 6.) tart(ott), és az első említést róla a i.sz. 4. század végén teszik. Aztán idővel, a kalendárium változtatások, vagy a helyi variációknak köszönhetően karácsony előtt (pl. Lucától), vagy az után is tartották egyes helyeken. Eredetét tekintve sokan gondolják pusztán keresztény kitalációnak, míg mások meg vannak győződve róla, hogy ha kevés is rá a bizonyíték, de a tizenketted biztos, hogy pogány és azon belül is germán eredetű. Bármi legyen is az igazság, annyi szent, hogy az évszázadok folyamán ezen 12 nap mindegyike sajátos néphagyományra tett szert, melyek igen szorosan kapcsolódnak a régi, kereszténység előtti hiedelemvilághoz, ha nem egyszerűen azok deformált túlélői.

A tizenketted az év óráján az éjfélnek felelne meg - így, akár csak az éjfél, ez is egy igen mágikus és félelmekkel övezett időszak volt. Mondták róla, hogy ezen a 12 napon nem rövidülnek az éjszakák, hanem "áll az idő". Ebben az időtlen időben szabad kezet kapnak a túlvilági lények, melyek közeli jelenléte tabukat von maga után, áldozatok kitételét követeli meg, és általános óvatosságot igényel az embertől. Arról nem is beszélve, hogy a mágiával foglalkozó személyek ereje is állítólag nagyobb ilyenkor: azt szokták mondani, hogy "ekkor fog legjobban az igézet". Viszont, ahogy nagy sikerrel lehet ilyenkor mágikus úton kárt okozni, ugyanúgy lehet bármi pozitívat is varázsolni a jövő évre (termékenységtől kezdve a szerencséig); és ebben az ekkor kószáló szellemek, holtak és szörnyek is a segítségünkre lehetnek, ha a kedvükre teszünk.

Germán területeken ilyenkor nyargal az égen a vad hajsza, ez a halott lelkekből és különféle természetfeletti lényekből álló csapat. A vezetőjük lehet Wotan egy megmaradt alakja, vagy olyan női istennőszerű démonok, akik a nők munkáját és szorgalmát is hajlamosak ellenőrizni, a mellett, hogy pl. kereszteletlen kisgyermekek hadait terelgetik a téli éjszakákon. Ilyen alakok Frau Holle, Perchta, Freen, stb. Ezen hölgyek tiltják ekkor a fonást, de akár a szövést is, jó szándékuk kivívásához pedig tisztának kell lennie a háznak, nem szabad az "guzsalyon szöszt hagyni", vagy bizonyos időpontokon nem megfelelő ételt fogyasztani. De a velük járó holtakat is tisztelet illeti ezen napokban, pontosabban éjszakákon: számukra is megterítenek a karácsonyi asztalnál, vagy mikor a család aludni tér, újra terít, immár az ekkor hazalátogató ősöknek.

Ilyenkor égetik a karácsonyi fatuskót (mely hagyomány talán már valakiknek ismerős lehet Yule tuskó néven), több helyen mind a 12 napon át. A tizenketted egyes napjainak is megvannak a maguk sajátos szokásai: István napján ökörszemre vadásznak, János napján bort szentelnek, vízkeresztkor rossz szellemeket űznek, stb. Ezek néha Európa-szerte hasonlóak, máskor nagyon is különböznek egymástól. Mindenesetre ilyenkor jellemzően, a háznak tisztának kell lennie, ételáldozatok valamilyen formában bemutatásra kell, hogy kerüljenek, házról-házra járnak emberek termékenységet és bőséget varázsolni, a gazdák megpróbálják biztosítani a jó állatállományt és termést mágikus utakon is, míg a kíváncsiak különféle jóspraktikákat űznek, hogy megtudják, milyen év is közeledik feléjük a téli sötétben.


Források:
Szendrey Zsigmond: Évnegyedi szokásaink és babonáink (Ethnographia. 52. évfolyam)
Pócs Éva: Tér és idő a néphitben (Ethnographia. 94. évfolyam)
Clement A. Miles: Christmas in Ritual and Tradition, Christian and Pagan
Alexander Tille: Yule and Christmas

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...