Az aratásról

A gabonák aratása idén Magyarországon már lassan egy hete elkezdődött, és majd július vége közeledtével be is fog fejeződni, de még jó pár nappal augusztus elseje előtt, ami a boszorkányos ünnepek között a hozzá kapcsolódó fesztivál volna. Viszont ez felvet egy érdekes kérdést: mikor kell egy mezőgazdasági eseményt megünnepelni, akkor, amikor ténylegesen megtörténik, vagy akkor, amikor a populáris, más kultúrákból származó hagyományok diktálják?

Én amondó vagyok, hogy akkor illene megemlékezni valamiről, amikor az a bizonyos esemény történik, vagy éppen befejeződik, mint az aratás esetében is szokás volt. A boszorkányság a Természetet hivatott fesztiváljain imádni, annak változásait vagy fontosabb fordulópontjait. Mi értelme lenne akkor annak, hogy más, tőlünk különböző éghajlattal és gazdálkodási adottságokkal rendelkező földek szokásait majmoljuk? Helyette szerintem sokkal jelentőségteljesebb, ha megfigyeljük, hogy a falunk, vagy városunk határában mikor is takarítják be a gabonát, és ahhoz igazítjuk a Természetnek szánt hálaadásunkat.

Magyar szokásokat tekintve, az aratást július elejének a közelében kezdik, pontos időpont természetesen nem létezik (habár régen kötötték bizonyos szentek napjaihoz, de nem általánosan), mivel a növények mindig eltérő időpontban kezdenek el érni. Csupán a legközismertebb növényeket tekintve (és nem véve figyelembe az őszi és a tavaszi vetéseket), először az árpa érése kezdődik, ezt követi a búza, majd a rozs, s legvégül a zabfélék.

Történelmileg az aratáshoz nem sok babona fűződött, hiszen a termékenység megvarázslása ilyenkor már értelmetlen. Viszont azért ismert pár szokás, mely hozzá kapcsolódott. Az aratás kezdetét például több tabu is övezte: tilos volt azt elkezdeni újholdkor, kedden és pénteken (mert üres lenne a búza feje), vagy ha halott volt a faluban. Az munka befejezése előtt egy köteg gabonát „lábon” (vagyis levágatlanul) hagytak, az égi madarak, vagy esetleg Szent Péter lova számára, de volt olyan hely is, ahol azt tartották róla, hogy megvédi a következő évi termést a zivatarkároktól (az utolsó kévéről bővebben itt lehet olvasni). Aratóünnepeket is volt szokás tartani olyan helyeken, ahol többen összegyűltek a munkát elvégezni (kalákák esetén, vagy gazdag emberek földjein). Jellemző volt ez a gyakorlat az egész magyar nyelvterületre, és gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza. Az aratás befejezése után a földeken dolgozók búzakalászból aratókoszorút fontak, melyet aztán mezei virágokkal és szalagokkal díszítettek. Ezt a koszorút a munkások, ünneplőruhában vitték a föld tulajdonosának a portájára, ahol a koszorút vagy vivőjét a gazda, esetleg a gazdasszony, vízzel locsolta le, bőség- és esővarázsló rítusként. A föld gazdája ezután megvendégelte az embereket, sőt még táncmulatságokat is rendeztek a munka befejeztének örömére. A koszorút pedig a házban, kitüntetett helyen akasztották fel, majd vetéskor a szemeket kimorzsolták belőle, és összekeverték a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést.

Mindezeket áttekintve, fel szeretnék vázolni egy olyan aratás végéről megemlékező, hálaadó szertartást, mely a magyar szokásokat veszi figyelembe. A rituáléhoz szöveget nem csatolok, azt mindenki saját ízlésére bízom.

Naplemente előtt úgy egy órával ki kell menni egy nemrég learatott gabonatáblára. Mindegy, hogy árpa, búza, rozs, vagy bármi más termett a földön, de azzal azért jó tisztában lenni, hogy pontosan melyik is volt, ha a szertartás szövegeiben meg akarjuk szólítani a nevén (de egyszerűen mondhatunk gabonát is).

A mezőn körbejárkálva megmaradt növényszálakat kell keresgélni, és kis koszorút fonni belőlük.

Végül keressünk egy nagyobb darabot, ahol állva maradt a növény (vagy ha más nem fekve, ahol az aratógép ment végig a táblában). Itt állítsunk fel egy nagy sárga gyertyát (a színnek különösebb funkciója nincs, csak esztétikailag ez illik a legjobban ide), és rakjuk köré a koszorúnkat.

Szólítsuk meg a learatott növény szellemét, elbeszélve élete történetét (elvetették, kicsírázott, kibújt a földből, virágzott, majd termést érlelt, végül jött az ember és learatta). Mondjunk hozzá egy szívből jövő hálaimát, melyben megköszönjük életét, növekedését, sok munkáját, na meg persze az áldozatát, hogy meghal, mi pedig élhetünk általa.

Hálánk jelképeként ássunk el a földben valamicske kenyeret (vagy az adott növényből készült élelmiszer egy darabját), és bőven öntözzük meg felvizezett tejjel. Mindeközben folyamatosan a növények iránt érzett hála legyen a szívünkben.

Itt hajtsuk a földre a fejünket egy kicsit, és csendesedjünk el, a gabona szellemének tiszteletére.

Végezetül a koszorút öntsük le vízzel (lehetőleg forrásvízzel), és kívánjunk a gabonának legközelebb is jó földet, elegendő napsütést és esőt, valamint kiváló termést. Vegyünk ki a koszorúból három szemet, és vigyük haza, hogy majd felhasználhassuk a vetésről megemlékező rítusunk során (vagy akár bőséghozóként is, ha valakit nem érdekel a vetés szentsége).

Fújjuk el a gyertyát, álljunk fel, pakoljunk össze, és a gabonatábláról való lelépés előtt forduljunk vissza, és hajoljunk meg egyszer az ottani szellemek tiszteletére, majd hátranézés nélkül menjünk haza.

Források:

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-339.html

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-333.html

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-328.html