2013. július 18., csütörtök

A mágia alapjai: varázslatok írásához



„A mágia a keverékek, erjesztések és ételek elkészítésének és vegyítésének a művészete. A hozzávalókat felvágják, összezúzzák, meggyúrják, felöntik nedvekkel; parfümöknek, italoknak, főzeteknek, pasztáknak, süteményeknek készítik őket, majd speciális alakokra formázzák, képekké alkotják, és végül megisszák, megeszik, amulettként hordják, vagy füstölésre használják az eredményt.” - Marcel Mauss

Manapság rengeteg helyen lehet azt olvasni, hogy az a varázslat a leghatékonyabb, melyet mi magunk írunk. Történelmileg épp az ellenkezőjét volt szokás állítani, az emberek ugyanis inkább a régi, „bevált” technikákhoz ragaszkodtak, mint a saját találmányaikhoz. Visszaköszön ez például a ráolvasások szövegeiben, melyek sokszor több száz éven keresztül is alig változtak. Viszont, azon mai gyakorlók számára, akik inkább ezzel az új gondolatmenettel azonosítják magukat, hasznos lehet a következő kis összefoglaló a varázslatok összeállításának lehetséges módszereiről.

Az első lépés a különböző előfeltételek figyelembe vétele, a varázslat céljához illően. Ezek a szabályok határozzák meg a mágikus rítus körvonalait: azt, hogy mikor és hol kell végrehajtani, milyen eszközökkel, illetve, hogy a varázslatot végzőkre milyen felkészítő feladatok vonatkoznak.

A mágikus időzítés a mai időkben is nagy közkedveltségnek örvend. Ennek az egyik legalapvetőbb megnyilvánulása a Hold fázisaihoz való alkalmazkodás azáltal, hogy növő Hold esetén építő jellegű varázslatokat végeznek, míg fogyó Holdkor rombolókat. De a hét egyes napjaihoz is meg vannak szabva, hogy milyen mágikus munkák illenek, vagy éppen az év bizonyos részeihez (erről lásd még: mágikus időzítés).

A mágia végzésének általános helye mostanság az ember saját lakása, benne esetleg egy kivetett körrel. Pedig a mágiát régen az előírt helyeken kellett elvégezni, melyek használata által még hatásosabbá vélték tenni a munkát. Épp ezért javaslom, hogy ha valaki varázsolni akar, akkor azt lehetőleg ne a nappaliban végezze (már ha nem kimondottan a nappali védelmezéséről van szó).

A mágiához használt eszközök és hozzávalók kiválasztása a reprezentálni kívánt cél mibenlététől függ. Minden emberi vágynak megvannak a maga megfelelései, és ezek használata által válhat egy varázslat működőképessé (erről bővebben: reprezentációk és varázslatok). Ezen reprezentációk kiválasztásában segítséget nyújthatnak az Interneten is könnyen fellelhető megfelelési táblázatok.

Miután a fenti elemek össze vannak válogatva, a varázslat fő részének a megtervezése következik. Magát a munkát kezdhetjük azzal, hogy kivetünk egy kört (bármely általunk ismert módszer szerint), ám ez nem kötelező. A varázslat lényegi része mindig az elvégzett jelképes tett, illetve az azt kísérő kimondott szó. Ezért is szokás a varázslatot verbális és non-verbális részre osztani, melyből (ha muszáj választani,) a verbálisnak van fontosabb szerepe.

A non-verbális rész szimbolikus és szimpatetikus kell, hogy legyen, vagyis valamilyen módon kapcsolódnia kell a varázslat céljához és annak célpontjához. A szimpatetikusság szabálya kimondja, hogy „a hasonló hasonlót vonz”, amit gyakorlatban talán úgy érzékeltethetnék, hogy ha el akarunk érni valamilyen eredményt, akkor valami ahhoz hasonló tett elvégzésére van szükség. Ilyen munkának számít pl. amikor két bábut összekötözünk, hogy az emberek, akiket jelképeznek se tudjanak elválni egymástól, vagy amikor vizet hintünk szét, hogy esőt hozzunk. A szimbolikusság fontossága pedig az amulettek és talizmánok készítése esetén tűnik ki igazán, ahol a hozzávalók mind egy-egy tulajdonságukkal reprezentálják a mágia célját (pl. szúrós dolgok védelemért, arany szín a gazdagságért, stb.).

Fontos szabály még adott célpontokra, személyekre vonatkozó varázsaltok esetén, hogy ami egyszer kapcsolatban volt, az elválasztás után is kapcsolatban marad. Így lesz képes a varázsló egy hajszál által befolyásolni egy személyt, vagy a körömdarabkái, de akár egy sokat hordott ruhája segítségével is. A test bármely része, bármilyen apró legyen is, képes hatással lenni a test egészére a mágikus tanok szerint - ami az egyikkel történik, az fog megtörténni a másikkal is. Ez a szabály nem csak az emberi lényekre, hanem általánosan minden fizikai létezőre vonatkozik. Épp ezért, ha valamire, vagy valakire vonatkozó varázslatot végzünk, akkor egy belőlük származó kis részlet is kötelező eleme a mágiának.

A varázslatok verbális részének egyik célja a különféle spirituális erők előhívása. A mágiát végző invokál, elővarázsol és megidéz olyan erőket, melyek a tetteit hatásossá teszik. Ilyen szövegek kölcsönözhetőek bármely vallásból szent írásaiból is, melyek által az adott hitrendszer embereknél hatalmasabbnak gondolt lényeit hajtja igába a varázsló. Találunk erre példákat mind a Bibliából kivett szövegek (pl. zsoltárok használata mágiára), mind a pogány istenekhez szóló himnuszok, vagy imák formájában. Ám fontos megjegyezni, hogy a mágia mégsem válik ez által vallási cselekedetté. A varázslatot végző ugyanis hiába könyörög egy ima formájában a rítus során, a szavai puszta formalitások, melyeknek a beteljesülése nem valamely isten döntésén, hanem a varázsló akaratán (vagy az ellenfél varázsló erején) múlik. Ókori mágikus szövegekben az istenek felé intézett szavak sokszor fenyegetőek voltak, arra utalva, hogy a varázsló valamilyen módon bosszút tud állni, ha az isten nem végzi el, amit tőle kér. Nyilvánvaló, hogy egy, az isteneket tisztelő és félő ember nem fog erre vetemedni. Épp ezért is állítom (sok antropológushoz hasonlóan), hogy a varázslást végző egy olyan helyzetbe állítja magát, melyben a puszta tettei és szavai által is képes a valóságot (legyen szó isteni vagy emberi vonatkozásairól) befolyásolni, mindenek parancsolójaként. Ebben az elképzelésben nincs helye az istenek imádatának vagy a feléjük irányult hódolatnak.

A másvilági természetű lények a mágiában szerepelhettek szimpla utalásokként is, melyek nevét a hatásosság (vagy éppen a grandiózusság) kedvéért használták. Más esetekben, főként ördögűző szertartásoknál, a munkát végző azt állította magáról, hogy egy adott felsőbb hatalom nevében cselekszik, ezzel elijesztve az annál gyengébbnek vélt „gonosz” megszállót.

A verbális rész másik funkciója a fizikai rítusok specializálása. A kimondott szó által teljesebbé válnak a tetteket, elmondva a felhasznált eszközöknek, mozdulatoknak, hogy pontosan milyen feladatot kell ellátniuk, vagy milyen célt kell beteljesíteniük. Épp ezért, a babákat elnevezik a jelképezendő személynek, a leszedett növényeknek elmondják, hogy kinek és mire szedik le, az amuletteknek felsorolják, kiktől kell védelmezniük, és még sorolhatnám.

A varázstanok alapján azt is meg kell jegyezni, hogy a szövegek, tettek és eszközök bizonyos mágikus számszor való alkalmazása hatásosabbá teszi a munkát, de az is sokszor előfordul, hogy csupán e számok pontos betartásával fog működni valami. Ilyen mágikus számok a három, hét, tizenhárom, stb.

Mindezen elgondolások figyelembe vételével, a múlt mágikus szokásaihoz igazodó varázslatokat tudunk írni. Így, még ha a mai modern, „a saját magunk által írt varázslat a legjobb” elképzelést is valljuk, de a fentiek segítségével tudunk valamicskét kötődni elődeink elképzeléseihez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...