Női misztériumok és a Nagy Istennő

  A feminista mozgalmaknak és az újjáéledő pogányságnak köszönhetően, a nők újra felfedezték az istennők, vagy pontosabban talán az Istennő létét. Aminek az eredményei olyan vallási ágazatok lettek, melyek egyrészt igen szép ösvényt nyújtanak sok, kereszténységben elnyomott nő számára, másrészt viszont, igen hajlamosak a túlzásokra. Ezekből a túlzásokból szeretném most háromra felhívni a figyelmet.

A Női Misztériumok: menstruáció, szülés, anyaság

Fantasztikus dolog, ha egy nő egészséges módon áll hozzá a testéhez, ami persze mindenkinek egy kicsit mást jelent. A nagyobb fordulópontok alkalmával pedig sokat tud segíteni, ha az ember valamilyen formában megemlékezik a testének változásairól, így például női vonatkozásban kiválóak az első menstruációt és az utolsót ünneplő szertartások. Ám azt nem szabad hagyni, hogy a nők csak a testükkel definiálják önmagukat és vallási életüket. Én nem tudnám elfogadni, hogy csak a szülésre való képességem és a vaginám körül forogjon a vallási életem. Ha így nézzük, akkor már többet nem is panaszkodhatnánk azért, hogy a férfiak „mindig csak” a mellünket bámulják, vagy hogy csupán azzal foglalkoznak, ami a lábunk között van, hisz mi is egyedül annak a „misztériumaival” törődnünk.

Aztán fő női erénynek, a nőt definiáló fogalomnak nem lenne szabad az anyaságot beállítani. Nem azért mondom ezt, hogy mert nem tartom az anyaságot egy óriási és fantasztikus dolognak, de oly sok nő van, aki nem vállal gyereket, vagy aki meddő. Akkor őket már rekesszük ki misztikus kis Istennő-köreinkből, hisz szülni nem tudnak? És hogy egy kicsit még ingoványosabb talajra tévedjek, mi van azokkal a nőkkel, akik férfi testbe születtek? Őket nem hagyhatjuk részesülni a női vallási élményekben, csupán mert nem menstruálnak?

Az Istennő benned van, Te Istennő vagy

Erről nem is tudom, hol lehetne elkezdeni beszélni. Ha az Istennőt valami fantasztikus, mindent átható és hatalmas lénynek látjuk, akkor hogy tehetnénk magunkat eggyé vele? Ha egyáltalán isteneket tisztelünk, imádunk, akkor hogy mondhatjuk, hogy egyek lennénk velük? Hisz akkor már ez burkolt önimádat: én az Istennőt szolgálom, én pedig Istennő vagyok, ergo önmagamat szolgálom. Ez nekem túl egocentrikus, és öntelt. És őszintén szólva gusztustalan.

Mert tekinthetjük az istennőket egyszerű archetípusoknak, melyek a tudatalatti mélyén lakoznak, ám akkor ne állítsuk, hogy vallásos hódolattal tekintünk rájuk. Vagy maradjunk meg a jungi pszichológiánál, vagy a politeizmusnál. A kettőt, ha kérhetném, ne keverjük, különben a világunk a Nap helyett a pici énünk körül kezd majd forogni.

A Nagy Anya szeretetében fürdet minket

Persze, a Nagy Anya szeretetében fürdet minket, csak azért, hogy aztán mindannyiunkat a halállal jutalmazzon, vagy betegség, vagy végelgyengülés, esetleg egy tsunami, vagy egy árvíz által. Igen, a szeretete és bölcsessége a Nagy Anyának akkora, hogy tudja, ennek így kell lennie. Csak az a baj, hogy az ember Őnála sokkal butább, és sokkal gyengébb. Épp ezért is gondolja oly sok nő (de akár férfiak is), hogy az Istennő szerepe az, hogy az emberek lelki világát pátyolgassa, és folyton a szerető ölében tartson mindenkit (ha nem csak a nőket). Ami pedig gyerekes menekülési vágy valódi édesanyánk (valós vagy elképzelt, de mindenképpen idealizált) anyai szeretetének irányába. Ám, mivel minden ember anyja is ember, az anyáknak is vannak kifogásolható tulajdonságaik, így a vágyott teljesen elfogadó szeretetet egy hús-vér személytől nem nagyon lehet megkapni. Így hát sokan kitalálnak maguknak egy elképzelt személyiséggel rendelkező istennőt, és felruházzák a számukra ideálisnak talált tulajdonságokkal, hogy ő majd minden bajukon átsegítse őket. De sajnos, ez nem megoldás az emberek problémáira, csupán megengedi, hogy rózsaszín köntösbe bujtassanak dolgokat, elrejtőzve közben a valóságtól. (Mondjuk, az biztos, hogy ez a megoldás olcsóbb, mint egy jó pszichológus….)

Az Nagy Istennő, ha már ragaszkodunk egy, mindenek feletti lény képzetéhez (ami ugyan mitől lenne más, nemet nem tekintve, mint a keresztény Isten romantikus felfogásban?), magában kell, hogy foglalja a születést és a halált, a teremtést és pusztítást. Ő nem a legjobbat akarja nekünk, hiszen ami szerintünk a legjobb nekünk, sokszor igen rossz másoknak. Az Ő legfőbb célja, hogy a Természet törvényei betartódjanak, és ebbe bizony beletartozik szeretteink halála, értékeink pusztulása, és a saját életünk vége is.