2013. február 12., kedd

A mágia alapjai: a fekete mágiáról

Először is hadd jegyezzem meg, hogy ebben a bejegyzésben nem azt fogom leírni, hogyan lehet bárkit is megátkozni, vagy "meg fekete mágiázni". Helyette arról lesz szó, hogy honnan is ered a fekete mágia kifejezés, és miért is tartják ezt gonosz művészetnek.

Az ókori Görögországban létezett egy nekromancia (nekros-holttest, manteia-jóslás) elnevezésű jóslási módszer, melyben holtak megidézésével, és azok kifaggatásával próbálták meg az emberek megismerni a jövő titkait. Ez a gyakorlat már akkor is nagy múltra tekintett vissza, és egészen máig fennmaradt.
A kereszténység persze szigorúan elítélte a holtak megidézésének a gyakorlatát és elutasította a holt szellemek visszatérésének lehetőségét a földi létbe emberi vezényszóra. Ez az elutasítás azért is volt olyan nagy mértékű, mivel a régi pogány hittételek visszhangját látták a papok bennük. A teológusok a nekromanciát magát csak szemfényvesztésnek tartották, vagy a démonok játékának, akik a megszólított holt képében megjelennek ezen művészet űzőinek. Már a Bibliában is van erre a gyakorlatra egy példa, amikor is az endori boszorkány megidézi Sámuel szellemét Saul királynak. Csakhogy nem a próféta tér vissza a földre, hanem egy démon az ő képében. A nekromancia keresztény szemmel nézve tehát egyet jelentett démonok megidézésével, és a középkor folyamán többek között ilyen jelentéssel is használták ezen kifejezést.

A 13-14. századra a nekromancia jelentése hármas lett. Egyrészt jelenthetett valamilyen tiltott, ártó vagy visszautasított dolgot. Ilyen formában e kifejezés viszont nem mint konkrét mágikus kategória jelent meg, hanem mint a közlő általános elnevezése valamilyen olyan gyakorlatra, melyet elítélendőnek tartott. Második jelentése a rituális mágiában alkalmazott démoni mágia egyik elnevezése, amelyet viszont az angyali mágiákra is alkalmazhattak. A harmadik jelentés a tudományos művekben jelenik meg, ahol olyan dolgok tudományaként szerepel, melyek el vannak rejtve az érzékek és az intellektus elől, és melyeknek a működését a legtöbb ember nem érti.

A nekromancia szónak a 12. század folyamán megjelent egy új változata is, mégpedig a nigromancia (niger-fekete, manteia-jóslás), melyet felváltva használtak a középkori szövegekben a kifejezés eredeti formájával. Egy 1456-os könyv szerint a nigromancia "holtestek által végzett boszorkányság", de még egy 19. századi enciklopédia is a holt szellemek által való jóslásnak írja le. A nigromancia szó az évek folyamán persze új jelentésekkel is bővült, így később sokszor szerepelhetett a varázslás, sőt akár a boszorkányság szinonimájaként. Mint ilyen, általában valamilyen, az elfogadhatóság határán mozgó mágikus gyakorlatot jelölt, de takarhatott általánosan (akár még teológusok által is) elfogadott mágiaformákat is.

A keresztény egyház a középkor elején, és a későbbi időkben sem ítélte el teljesen a mágia gyakorlását. Augustinus (magyarosan Szent Ágoston) is elfogadja, hogy az Isten által teremtett világnak csodálatos tulajdonságai vannak, melyeket ki lehet használni. Ilyennek számított pl. a növények vagy a kövek mágikus ereje. (De egyébként már előtte Plinius is hasonlóan gondolkodott.) A kora középkori teológusok követték Augustinus álláspontját, ám elítéltek minden olyan mágikus munkát, mely valamilyen formában szellemek segítségét, vagy közreműködését igényelte. Később ezen választóvonal mentén született meg a természetes mágia gyakorlata, mely a természetben található erőket alkalmazza, Isten áldásával, és az ezzel szemben álló démonokon és szellemeken keresztül űzött mágiaforma. A keresztény elképzelés szerint a varázshasználóknak nem lehetett hatalmuk a szellemek világa felett, az ebben való hit pedig egyet jelentett Isten mindenhatóságának a tagadásával. A szellemek ugyanis, akik megjelentek az embereknek csakis démonok lehettek, akikkel természetesen egyedül ártó mágiát lehet végezni, lévén ők a Sátán csatlósai.

Mindezek után nem csoda, hogy a nigromanciát, a "fekete művészetet", mely a holtak szellemével való munkálkodást takarja, az ártó és gonosz varázslatokkal kezdték el azonosítani. Persze ez a folyamat fordítva is hatott, olyannyira, hogy az utóbbi években már minden ártó varázst "fekete mágiának" titulálnak. Ebből értelemszerűen következett persze az, hogy ha ami rossz, az fekete, akkor a jó varázslatoknak a fehérnek kell lenniük, vagyis akkor fehér mágiát űz az ember.

A mágiának tehát nem színe van, hanem célja.


Források:
Jeffrey Burton Russell: Witchcraft in the Middle Ages
Corinne J. Saunders: Magic and the Supernatural in Medieval English Romance
Jean-Claude Schmitt: Ghosts in the Middle Ages: The Living and the Dead in Medieval Society
Richard Kieckhefer: Forbidden Rites: A Necromancer's Manual of the Fifteenth Century
Benedek Láng: Unlocked Books: Manuscripts of Learned Magic in the Medieval Libraries of Central Europe
Nicholas Goodrick-Clarke: Paracelsus
Owen Davies: Grimoires: A History of Magic Books 
Guy Tal: Witches on Top: Magic, Power, and Imagination in the Art of Early Modern Italy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...